Bűbájos Küsmödi minden kincséért el nem mozdultam volna édesapám mellől addig, míg a ködmön készült. Persze nem a ködmönre voltam kíváncsi, hanem a tündérre. Sohase láttam még tündért, noha sokat hallottam róla, és sehogy se tudtam elképzelni, hogy költözik az majd bele a ködmönbe.

Nem adtam volna egy fészekalja verébtojásért, ha Messzi Gyurkát kivallathatom a dolog felől, de hát a csodaködmönről nem volt szabad beszélnem. Így csak azt tudakoltam meg tőle nagy óvatosan, hogy látott-e már tündért igazában.

A nagy tudományú ember nagyon megsértődött erre a kérdésre.

- Hát hogyne láttam volna! - mondta mérgesen. - Egyszer láttam egész közelről, de akkor se az volt. Mert a tündér olyan szerzet, hogy mikor már színről színre látja az ember, akkor már nem tündér, hanem köd a vízen, vagy szentjánosbogár a fűben, vagy citeraszó a jegenyefa hegyiben.

Ettől hát nemigen lettem okosabb. Szülémet is kérdeztem egyszer, mikor a padlást tisztogattuk, és szülém az ölébe vonva lekuporodott a nagy gerendára, és elkezdett halkan beszélni:

- Tudod, fiacskám, én akkor láttam legtöbbet a tündéreket, mikor te még egészen kicsike voltál, és a sütőteknőben ringattalak, és százszor is eldanoltam neked egyfolytában a "Júlia szép leány" nótáját. Olyankor még az egérlyukból is tündérkék táncoltak elő, és a pókfonalakon is azok hintáztak, lengedeztek-rengedeztek mindenfelé, és mind bekukkintott a kendőcske alá, amit az arcocskádra terítettem, hogy a legyek ne bántsanak. Azóta persze nem láttam annyi tündért, de azért még most is sokszor megképzenek előttem. Tudod, mikor az ember a kolduskákat megszánja, akkor is mindig fölcsillan előtte valami fényesség, azt bizonyosan a tündérek csinálják. Azt se felejtem el sose, hogy mikor egyszer aratáskor egy éhes-szomjas, anyjavesztett fürjfiókot megitattam a számból, hogy ringott az egész búzamező a tündérek lába alatt.

Ez már értelmesebb beszéd volt, mint kukoricapásztor barátomé, s elhatároztam, hogy megpróbálok én is tündért látni, mielőtt ködmöntulajdonos válnék belőlem.

Először az öreg Báró cigánnyal tettem próbát, aki koldusabb volt akármilyen kolduskánál, s mindennap ott csoszogott el házunk előtt. Körülnéztem az udvaron, találtam egy rozsdás patkódarabot, s azzal kiálltam az árok szélére Báró cigányt lesni.

Nemsokára jött is az öreg a mezők felől, egy sovány malackát vezetett kötélen.

- Báró bácsi, Báró bácsi! - kurjantottam neki barátságosan.